Interjú a 2014/15-ös szezonban bajnokságot nyert egykori KÓPÉs, Makray Ferenccel

K.Z.: Szia Feri! Beszélgetésünk apropója, hogy megnyertétek csapatoddal az osztrák bajnokságot, amihez szívből gratulálunk! Viszont korosztályodon kívül kevesen tudják, hogy ki is vagy valójában. Szeretném, ha bemutatkoznál nekik

M.F.: Makray Ferenc vagyok, 1991.08.21.-én, Budapesten születtem. Szentendrén éltünk, ott nőttem fel, iskolába is oda, a Szentendrei Református Gimnáziumba jártam.

K.Z.: Hogy találtál ránk? Mi hozott le a leányfalui strandra?

M.F.: Sok sportot kipróbáltam, de végül úgy hozta az élet, hogy 2005 nyarán rátaláltam a vízilabdára. Egy szórólapon láttam meg, hogy Leányfalun alakulni fog egy vízilabda klub, Kósz Zoltán és Petőváry Zsolt vezetésével. Egyből megtetszett, gondoltam, hogy szívesen kipróbálnám ezt a sportot is. Így kezdtem el vízilabdázni, első generációs KÓPÉsként. Egyből megtetszett a sport, és az is nagy vonzerő volt, hogy egy jó kis csapat kovácsolódott össze. Mivel mi idősebbek voltunk mikor elkezdtük, 13-15 évesek, nyilvánvalóan nem tudtuk felvenni a versenyt a korosztályunkkal, ezért az elején nem is indultunk bajnokságban, csak alkalmakként játszottunk edzőmeccset például Esztergom ellen. Egy pár év után átigazoltam a Vasasba, kipróbálni magam, hogy milyen is egy nagy csapatban. Sajnos nem fértem be a nagy csapatba, de egy évet ott edzettem, aztán visszajöttem a KÓPÉ-ba. Az én korosztályom lemorzsolódott, és így egyedüli ifiként voltam a csapatban, ezért a serdülőkkel edzettem, akiknek az edzője akkor Ölveczky Péter bácsi volt. Külön engedéllyel játszhattam a serdülő Budapest Bajnokságban.

K.Z.: Gondolom nagy élmény lehetett élesben is kipróbálni magatokat. Nem mindig „csak” edzeni, hanem összemérni erőtöket más csapatokkal is, hogy hol is tartotok tulajdonképpen a többiekhez képest.

M.F.: Nagyon nagy élmény volt először az életemben egy bajnokságban játszani. Nem emlékszem, hogy hol végeztünk, de egy-két csapatot még sikerült is megvernünk, és nagyon élveztük. A második ifi évemben elmentem a BVSC-be, ahol bekerültem az országos csapatba is. Kezdő játékos sose voltam, de a szezon végére biztos tagja lettem a csapatnak. Ugyanebben az évben kettős igazolással a KÓPÉban is játszottam, mert indultunk a felnőtt Budapest bajnokságban. Egy kevert csapat volt, Zoli és Zsolt vezetésével, néhány öregfiúval, meg serdülő és ifi játékosokkal. Vogel Milán, Vesszős Péter, Andrássy, Herczeg Balázs, Bélteki Ádám, Fleckenstein Márk, Lanszky Ágost és Donát, Szili Szabi, Petrovszky Gergő, aki jelenleg edzőként tevékenykedik a KÓPÉban és többen még jelenleg is játszanak: Tislér András, Páncsics Mirkó, Víg Zsombor, Kammerer Benő, Király Levi, Kákonyi Andris…

Ezután leérettségiztem, elkezdtem tanulni Budapesten, és tovább edzettem a BVSC-ben. Akkor Dabrowski Norbert (jelenleg a ZF Eger edzője) volt az edző, aki azt mondta nekem, hogy maradhatok a felnőtt csapattal edzeni, de játszatni nem tud majd. A sulit egy fél év után abbahagytam, majd egy ismerős segítségével lehetőséget kaptam Ausztráliában, Sydneyben egy csapatnál edzeni. Játszani nem tudtam, de 3 hónapot edzhettem velük.

K.Z.: Emlékszem milyen büszkék voltunk Rád Zsolttal. Az első kis KÓPÉ kirepül a nagyvilágba! Kicsit féltettünk is. Teljesen olyan volt, mintha a saját gyermekünk indult volna útnak.

M.F.: Itt megéreztem, hogy milyen is igazából külföldön élni, és minden nehézsége ellenére nagyon megtetszett. Amikor nyáron (2011) hazajöttem, már szinte biztos volt, hogy ősztől Bécsben, asztalosnak fogok tanulni. Egy szakközépiskolába jártam, és mellette egy asztalos műhelyben dolgoztam. Először úgy gondoltam, hogy a vízilabdát egy kicsit háttérbe kell majd szorítanom, mert egyrészt a munka mellett kevesebb időm volt, másrészt pedig mert a vízilabda nem annyira közismert sport Ausztriában. Holott a szomszédjaink, de többen is megkérdezték, hogy mi is az a vízilabda, mert ők még sosem látták ezt a sportot. Nem annyira sportos nemzet, de ha valami mégis, akkor szinte csak a foci meg a téli sportok. De azért 3 csapat mégis volt Bécsben. Ausztriában összesen 7 csapat van a bajnokságban. Az egyiknél (ASV-Wien) egy magyar edző volt, úgyhogy oda mentem le. Rögtön megszerettek, mert az ottani színvonalhoz képest nagyon jó játékosnak számítottam. Már az első szezonban feltűntem az osztrák válogatott edzőnek, aki az egyik meccsünk után odajött hozzám, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem az osztrák válogatottban játszani, és akkor ezzel együtt megkapnám az osztrák állampolgárságot is. Erre én igent mondtam, és így 2012-ben leadtuk az kérvényt az osztrák állampolgársághoz, amit aztán 2015-ben megkaptam. De már az elejétől fogva, 2012-től játszottam a válogatottban, mert a tornák, ahova mentünk, nem voltak hivatalosak, nem volt ellenőrzés, hogy mindenki állampolgár-e, és így mindig ott voltam.

K.Z.: Ez egy kicsit „magyaros” volt! J De ez is hozzánk tartozik! És aztán hogyan tovább?

M.F.: Bécsben 3 évet töltöttem el, és miután elvégeztem a sulit, Salzburgba mentem, egy faipari főiskolára. Salzburg is azon kevés osztrák városokhoz tartozik, akiknek van vízilabdacsapatuk. Már ismertek és tudtak rólam, és nagyon örültek, hogy idejöttem. A tavalyi évben meg is nyertük a bajnokságot, 12 év után újra Salzburg lett a bajnok.

K.Z.: Hát ehhez szívből gratulálunk és nagyon megörültem, amikor édesanyádtól hallottam! Akkor ezek szerint nem csak Magyar Bajnokaink, hanem személyedben Osztrák Bajnokunk is van! Feri, summáznád-e eddigi sportpályafutásod szubjektív oldalát is?!

M.F.: Valóban ezek voltak eddig a tények, az eddigi életpályám a vízilabda szemszögéből. Szívesen beszélek egy kicsit az élményeimről is. Arról, hogy mit kaptam a sporttól, miben segített az élet más területein.

Nagyon örülök, hogy végül egy csapatsport mellett kötöttem ki. Egy csapatsportot űzni az egyfajta életforma. Ha valaki egy csapatban nő fel, az nagyon nagy hatással van az életére. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet megkapni az iskolában, az osztályban. Amilyen közösség egy csapatban kialakulhat, az több mint egy egyszerű baráti társaság. Az edzés, az erőlködés a közös célok elérése érdekében, vagy amikor egy nehéz meccsen együtt küzdünk, egy nagyon erős társaságot kovácsol össze. Nekem van szerencsém egy ilyen csapatnak része lenni. Én 91-es vagyok, de sokat voltam együtt a 93-as, 94-es korosztállyal, és egy nagyon jó kis csapat jött ott össze. Vannak, akik már abbahagyták azóta a vízilabdát, vagy éppen más csapatban játszanak, de legalább évente kétszer mindig összejövünk. Ez az egyik nagy előnye a csapatsportnak. Egy másik nagy hozadék, amit szintén a saját bőrömön tapasztaltam, az az, hogy akárhova is kerülök, ha van ott vízilabda, akkor egy teljesen idegen városban is rögtön van 10-15 barátom, akikre számíthatok, ha segítség kell. Ezt az ember a munkahelyén nem kapja meg. Kevés rosszabb érzés van, mint egy idegen országban magányosnak lenni, ahol még esetleg a nyelvet se beszélem teljesen jól. De velem ez nem fordult elő. Akárhányszor külföldön voltam, mindig egyből ott voltak a csapattársaim, akik befogadtak, szerettek, és már az első héten egy teljesen új helyen volt egy baráti társaság, akikhez tartoztam. Ez nagyon megkönnyíti a beilleszkedést. Ezt persze úgy értem, ha valaki munka vagy tanulás miatt megy külföldre, és mellette folytatja a vízilabdát. Mert profiként kimenni külföldre az teljesen más, de ebben nincs tapasztalatom.

Összességében az, hogy olyan ember lettem, amilyen és hogy már sok mindent átéltem, sok helyen voltam/éltem, nagyrészt a vízilabdának köszönhetem, és hálás vagyok minden eddigi edzőmnek, akik segítettek az utamon. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy 2005 nyarán lementem a leányfalui uszodába, a KÓPÉ-ba.

K.Z.: Feri, KÓPÉink nevében is köszönjük az interjút és kívánunk Neked további sport- és civil sikereket!

A KÓPÉs csapatról pár kép: